4. Fejezet: Horace Slughorn   Annak ellenére, hogy már napok óta arra várt, hogy Dumbledore érte jöjjön, és kiszabadítsa, Harry kifejezetten kellemetlenül érezte magát, ahogy a Privet Drive-on sétáltak együtt. Még soha sem volt egyetlen komoly beszélgetése sem az igazgatóval a Roxforton kívül, általában mindig volt köztük egy asztal. Eszébe jutott a legutóbbi találkozásuk is, és Harry igencsak szégyellte magát emiatt, ugyanis ennek során Harry ordibált az igazgatóval, és darabokra törte Dumbledore legkedvesebb személyes tárgyainak nagy részét. Dumbledore azonban teljesen nyugodtnak tűnt. - Tartsd készenléten a pálcádat, Harry! – mondta derűsen. - Azt hittem, hogy az iskolán kívül nem varázsolhatok, uram. - Hogyha megtámadnak, – mondta Dumbledore – akkor engedélyt adok rá, hogy bármilyen ellenátkot vagy átkot használj. De egyébként kétlem, hogy támadástól kellene tartanunk ma este. - Hogyhogy? - Mert velem vagy – válaszolt egyszerűen Dumbledore. – Na, itt is vagyunk. Hirtelen megálltak a Privet Drive végén. - Gondolom, még nem tetted le a hoppanálási vizsgát – mondta az igazgató. - Nem. Úgy tudom, csak tizenhét éves kor felett lehet. - Igen. Akkor hát szorítsd meg nagyon erően a kezemet – mondta Dumbledore. – Ha megkérhetlek, akkor a bal kezemet… gondolom észrevetted, hogy a másik nincs valami jó állapotban. Harry megragadta Dumbledore kinyújtott karját. - Nagyon jó – mondta Dumbledore. – Hát akkor mehetünk is. Harry érezte, ahogy Dumbledore keze előre lendült, úgyhogy még erősebben szorította. A következő dolog, amit látott, az volt, hogy minden elsötétedett körülötte, és minden irányból hatalmas nyomást érzett. Nem tudott lélegezni, mintha valami vasbéklyó szorította volna össze mellkasát. Szemgolyói mélyen benyomódtak szemgördeibe, dobhártyái pedig koponyájába nyomódtak, aztán végül… Sűrűn kapkodott a hűvös éjszakai levegő után, majd kinyitotta szemeit. Úgy érezte magát, mintha egy nagyon szűk gumicsövön préselték volna keresztül. Néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy a Privet Drive-ot messze maguk mögött hagyták. Egy elhagyatott kis falu főterén álltak, melynek közepén egy régi háborús emlékmű, és néhány pad állt. Végül mikor gondolkodása utolérte érzékeit, rájött hogy életében most először hoppanált. - Minden rendben? – kérdezte Dumbledore aggódó tekintettel. – Egy kis időbe telik, amíg az érzékszerveid hozzászoknak. - Jól vagyok – mondta Harry, s közben füleit dörzsölgette, melyek mintha nem szívesen hagyták volna ott a Privet Drive-ot. – De azt hiszem, a seprűket jobban szeretem… Dumbledore elmosolyodott, megigazította talárját, majd azt mondta: - Erre gyerünk. Gyors léptekkel elindultak az úton, elhaladtak néhány ház, és egy üres fogadó mellet. A közeli templom órája majdnem éjfélt mutatott. - Mondd csak, Harry, fájt mostanában a sebhelyed? – kérdezte Dumbledore. Harry, kicsit még mindig szédelegve, homlokához emelte kezét, és megdörzsölte villám alakú sebhelyét. - Egyáltalán nem – válaszolt Harry. – Csodálkoztam is rajta. Azt hittem, hogy egyfolytában fájni fog most, hogy Voldemort újra ereje teljében van. Amint felnézett Dumbledore-ra, látta, hogy az igazgató elégedett arcot vág. - Én viszont másképp gondoltam – mondta Dumbledore. – Voldemort Nagyúr végre rájött, hogy gondolatait és érzéseit egyben te is „élvezed”. Úgy tűnik, hogy most ő alkalmaz okklumenciát ellened. - Hát én nem panaszkodom – mondta Harry, akinek nem hiányoztak sem a zavaró álmok, sem a villanásszerű képek, melyek során belelátott Voldemort gondolataiba. Befordultak egy sarkon, elmentek egy buszmegálló és egy telefonfülke mellett. Harry ekkor ismét Dumbledore-ra pillantott. - Professzor úr? - Tessék, Harry. - Tulajdonképpen… hol vagyunk most? - Ez itt a bájos kis Budleigh Barbetton falu. - És mit csinálunk mi itt? - Ó, igen, elfelejtettem mondani. Nos, már számolni sem tudom, hogy hányszor mondtam ezt az elmúlt évek során, de ismét azt kell hogy mondjam, tanárhiány van az iskolában. Azért jöttünk ide, hogy meggyőzzük egy régi kollégámat, hogy jöjjön vissza a Roxfortba tanítani. - És én mit tudok segíteni? - Ó, biztos vagyok benne, hogy hasznodat veszem – mondta kissé bizonytalanul Dumbledore. – Itt balra, Harry. Egy meredek, szűk utcába fordultak be. A házak ablakai mind sötétek voltak. Itt is jelen volt az a furcsa hűvösség, amelyet Harry a Privet Drive-on is érzett az elmúlt két hétben. Harry-nek eszébe jutottak a dementorok. Hátrapillantott válla fölött, majd ellenőrizte, hogy megvan-e még pálcája. - Professzor úr, miért nem hoppanáltunk egyszerűen a kollégája házába? - Mert az pont olyan illetlen dolog, mint hogyha berörnénk az ajtót. Az illem azt diktálja, hogy nem mehetünk be úgy egy varázslótársunk házába, hogy ő nem egyezett bele. De mindenesetre, a legtöbb varázsló lakása valamilyen bűbájjal is védve van a nemkívánatos hoppanálók ellen. Roxfortban például… - … nem hoppanálhat az ember bárhová – mondta Harry. – Tudom, Hermione Granger mondta. - És igaza is volt. Itt megint balra! A toronyóra éjfélt ütött mögöttük. Harry csodálkozott, hogy Dumbledore miért nem tartja azt illetlenségnek, hogy ilyen későn látogatják meg kollégáját, de most hogy már belelendültek a beszélgetésbe, volt néhány kérdése, amely ennél sokkal fontosabb volt. - Uram, olvastam az újságban, hogy Caramelt kirúgták… - Így van – mondta Dumbledore, miközben egy meredek mellékutcába fordultak be. – Gondolom azt is olvastad, hogy Rufus Scrimgeour került a helyére, az Aurori Hivatal korábbi vezetője. - És… a professzor úr jónak tartja őt? - Ez érdekes kérdés – mondta Dumbledore. – Minden bizonnyal alkalmas a feladatra. Sokkal meghatározóbb és energikusabb személyiség, mint Cornelius. - Igen, de úgy értem… - Tudom, mire gondolsz. Rufus a minden bizonnyal a tettek embere. Majdnem egész életében sötét varázslók ellen harcolt, úgyhogy biztosan nem becsüli alá Voldemort Nagyurat. Harry várt egy ideig, de miután Dumbledore nem szólt egy szót sem Scrimgeour-ral való nézeteltéréséről, melyet a Reggel Próféta írt, Harry inkább nem erőltette a témát. - És… uram, olvastam Madam Bones-ról is. - Igen – mondta halkan Dumbledore. – Szörnyű veszteség. Nagyszerű boszorkány volt. Itt erre gyerünk… jaj! – kiáltott fel, mikor sérült kezével mutatta az utat. - Professzor úr, mit történt a… ? - Most nincs időm elmagyarázni – mondta Dumbledore. – Izgalmas történet, de majd máskor mondom el. Rámosolygott Harryre, aki ebből megértette, hogy Dumbledore nem elhallgattatni akarta őt, hanem kérdzhet tőle nyugodtan. - Uram, kaptam egy prospektust a Mágiaügyi Minisztériumtól, ami valami halálfalók elleni biztonsági intézkedésekről szól… - Igen, én is kaptam egy ilyet – mondta Dumbledore, még mindig mosolyogva. – Te hasznosnak találtad? - Nem igazán. - Gondoltam. Például nem kérdezted meg tőlem, hogy mi a kedvenc ízű dzsemem, hogy megtudd, valóban Dumbledore professzor vagyok-e, nem pedig egy halálfaló. - Ez igaz… - kezdte Harry. Nem egészen biztos benne, hogy Dumbledore ezt most dorgálásnak, vagy viccnek szánta. - A biztonság kedvéért elmondom, hogy a málna ízű a kedvencem… bár, hogyha valóban halálfaló volnék, akkor természetesen előzőleg megérdeklődtem volna valahonnan, hogy Dumbledore-nak mi a kedvenc ízű dzseme, hogy tudjak válaszolni az efféle kérdésekre. - Ööö… rendben – mondta Harry. – Azon a prospektuson még volt valami ilyesmi is, hogy Inferi, de többet nem írt róla. Mi az, hogy Inferi? - Az Inferi-k tulajdonképpen hullák – mondta higgadtan Dumbledore. – Halott emberek tetemei, amelyeket elvarázsolnak, hogy a Sötét varázslók parancsainak engedelmeskedjenek. Inferiket már hosszú idő óta nem láttunk, pontosabban azóta, mikor Voldemort legutóbb ereje teljében volt… Annyi embert ölt meg, hogy a hulláikból egy egész hadsereget csinált… Na, itt is vagyunk, Harry! Egy kőből épült, kertes kis ház felé közeledtek. Harry-t annyira lekötötték szörnyű gondolatai az inferikkel kapcsolatban, hogy nem is vette észre, hogy Dumbledore megállt az ajtó előtt, így Harry hátulról nekiment. - Oh, istenem…. Harry követte Dumbledore tekintetét. Mikor pillantása az udvaron keresztülvezető kis út végére ért, elakadt a lélegzete. A bejárati ajtó ki volt szakítva keretéből. Dumbledore körülnézett az utcán, de az teljesen kihaltnak tűnt. - Vedd elő a pálcád, és kövess – mondta halkan Harry-nek. Kinyitotta a kaput, és gyorsan, de óvatosan elindult a ház felé, sarkában Harry-vel. Lassan belépett a házba, pálcáját előre szegezve. - Lumos. Dumbledore pálcájának végén egy kis láng gyulladt, megvilágítva a kis előszobát. Balra egy újabb ajtó állt tárva-nyitva. Dumbledore magasabbra emelte pálcáját, majd belépett a nappali szobába. Harry követte. Odabent szörnyű pusztítás tárult a szemük elé. Egy nagy ingaóra szilánkokban hevert a lábuk előtt. Előlapja összetört, ingája pedig két méterrel arrébb feküdt a padlón. Egy zongora az oldalára dőlve feküdt a földön, billentyűi szanaszét a szőnyegen, mellette pedig egy leszakadt csillár állt. Szétszakadt, kilyuggatott párnák voltak mindenütt, a belőlük kiszóródott tollalpihével együtt. Porcelán és üvegszilánkok borították a szoba padlóját. Dumbledore fentebb emelte pálcáját, így a fény a falakat is megvilágította. Az egyik falon a tapétát valami nyálkás, sötétvörös anyag borította. - Nem valami szép látvány, igaz? – szólalt meg Dumbledore. - Bizony, itt valami szörnyű dolog történt. Dumbledore óvatosan a szoba közepére állt, és vizsgálgatni kezdte a romokat. Harry körülnézett a szobában, kissé rémülten, hogy mit fog látni a zongora, vagy a felborult kanapé mögött. De holttesttnek nyoma sem volt. - Talán harcoltak, és aztán… elhurcolták, professzor úr? – kérdezte Harry, és közben próbálta elhessegetni azt a gondolatot, hogy mennyire lehet megsebesülve egy ember, hogyha ilyen vérnyomot hagyott a falon. - Nem hiszem – mondta csendesen Dumbledore, miközben egy karosszékre pillantott, melynek hatalmas ülése volt, mintha kitömték volna. - Úgy érti, hogy… - Hogy még mindig itt van, igen. Ekkor mindenféle figyelmeztetés nélkül, Dumbledore hirtelen odaugrott a karosszékhez, és jó erősen megbökte az ülést, ami erre felkiáltott: - Aúú! - Jó estét, Horace! – mondta Dumbledore felegyenesedve. Harrynek leesett az álla. Ahol egy pillanattal ezelőtt még egy karosszék állt, ott most egy roppant kövér, kopasz öregember guggolt, és nagy hasát masszírozta. Vizenyős szemeivel bosszúsan pillantott fel Dumbledore-ra. - Nem kellett volna ilyen erősen megszúrni – mondta barátságtalanul, miközben lábra állt. – Fájt ám! A pálca fénye megcsillant kopasz fején, kidülledő szemein, nagy szürke harcsaszerű bajuszán, és gesztenyeszínű bársony köpenyének kifényesített gombjain, melyet lila selyempizsamája felett viselt. Feje teteje alig ért Dumbledore álláig. - Miből jöttél rá? – kérdezte, miközben még mindig hasát simogatta. Úgy tűnt, nem nagyon jött zavarba amiatt, hogy éppen most leplezték le, amint egy karosszékké változva próbált meg elrejtőzni. - Kedves Horace, – mondta jókedvűen Dumbledore – hogyha valóban halálfalók jártak volna itt, akkor a Sötét Jegy ott lebegne a ház fölött. A varázsló kövér kezével a homlokára csapott. - A Sötét Jegy – mormogta. – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Na mindegy… Egyébként se lett volna rá időm. Éppen az utolsó simításokat végeztem a párnákon, mikor beléptél a szobába. Akkorát sóhajtott, hogy bajsza vége kissé megemelkedett. - Segítenél rendet rakni? – kérdezte udvariasan Dumbledore-t. - Persze. Beálltak a szoba közepére egymásnak háttal – a  magas, vékony varázsló, és az alacsony kövér – majd meglengették pálcáikat, ugyanazzal a mozdulattal. A bútorok, és dísztárgyak visszarepültek eredeti helyükre, visszanyerték eredeti alakjukat. A tollak visszaszálltak a párnáikba, a szétszakad könyvek lapjai összeforrtak, majd visszaugráltak a polcra. Az olajlámpák is szárnyra kaptak, visszakerültek a kis asztalokra és újra meggyúlladtak. Az ezüst képkeretek csillogva repültek át a szobán, és helyükre ereszkedtek, immár egy darabban. A lyukak és repedések mindenhol begyógyultak, a falak pedig maguktól megtisztultak. - Milyen vér volt az egyébként? – kérdezte Dumbledore, túlharsogva a helyére kerülő nagy ingaóra csörömpölését. - A falon? Sárkányvér – kiáltotta a Horace nevű varázsló, miközben fülsüketítő csengéssel és csikorgással a csillár is visszakerült a plafonra. Még egy utolsó csattanás hallatszott a zongora felől, majd elcsendesült minden. - Igen, sárkányvér – ismételte csevegő hangon a varázsló. – Ez volt az utolsó üveg, és az árak pedig az égig érnek. De talán még fel tudom használni valamire. Odalépett egy szekrényhez, és levett róla egy kis kristályüveget, majd tanulmányozni kedzte a fényben a benne lévő sűrű folyadékot. - Hmm. Kissé poros. Visszatette az üveget a szerkényre, majd sóhajtott egyet. Ekkor esett pillantása Harryre. - Hohó! – mondta, és pillantása egyből Harry homlokára, és a rajta lévő villám alakú sebhelyre esett. – Hohó! - Ő Harry Potter – mondta Dumbledore, és elindult, hogy bemutassa őket egymásnak. – Harry, ez pedig egy régi barátom és kollégám, Horace Slughorn. Slughorn Dumbledore felé fordult, gyanakvó arckifejezéssel. - Szóval így próbálsz meggyőzni engem, mi? Nos, Albus, a válaszom: nem! A férfi direkt nem nézett Harry-re, de látszott rajta, hogy próbál ellenállni a kísértésnek. - De azért megkínálsz minket egy itallal? – kérdezte Dumbledore. – A régi idők kedvéért? Slughorn habozott. - Jól van akkor, de csak egy italra – mondta barátságtalanul. Dumbledore rámosolygott Harry-re, majd odavezette a kandalló mellett álló székhez, amely pont úgy nézett ki, mint Slughorn öt perccel azelőtt. Harry helyet foglalt, és határozottan az a benyomása támadt, hogy Dumbledore valamilyen okból a lehető legjobban látható helyre akarja őt ültetni. Valóban, mikor Slughorn visszatért egy poharakkal teli tálcával, pillantása egyből Harry-re esett. - Hmpf – mondta, és gyorsan elnézett Harry-ről, mintha attól félt volna, hogy megsérti szemeit. – Tessék – nyújtott egy pohár italt Dumbledore felé, aki közben leült. Slughorn ezután Harry felé lökte a tálcát, majd leült a kanapéra, és barátságtalan hallgatásba sűllyedt. Lábai olyan rövidek voltak, hogy le se értek a padlóra. - Nos, hogy mennek a dolgaid mostanában, Horace? – kérdezte Dumbledore. - Nem valami jól – válaszolt egyből Slughorn. – Néha rámjön a fulladás… Meg a reuma is. Már nem mozgok úgy, mint régen. De hát ez már várható volt. Megöregedtem, elfáradtam… - Mégis, egész gyorsan sikerült előkészítened számunkra ezt a fogadtatást - mondta Dumbledore. – Mennyi időd is volt rá? Kb három perc? Slughorn félig ingerülten, félig büszkén válaszolt: - Csak kettő. Nem hallottam, amint megszólalt a Behatoló-Bűbájom, éppen fürödtem. De – tette hozzá komoran – tény, hogy én már egy öregember vagyok. Egy fáradt öregember, aki kiérdemelte a nyugodt életet és egy kis anyagi jólétet. „Hát az meg is van neki” – gondolta Harry, amint körülnézett a szobában. Elég dohos és rendetlen volt, de senki nem mondhatta rá, hogy kényelmetlen. Tele volt puha székekkel és zsámolyokkal, italokkal, könyvekkel, párnákkal, csokoládés dobozokkal. Ha Harry nem tudta volna, hogy ki él itt, akkor egy gazdag, csicsás öreg hölgyre tippelt volna. - Még mindig nem vagy olyan öreg, mint én, Horace – mondta Dumbledore. - Nos, talán neked sem ártana gondolkoznod a nyugdíjba vonuláson – mondta meg kereken Slughorn. Ekkor pillantotta meg Dumbledore sérült kezét. – Látom, már a te reakcióid sem a régiek. - Ebben igazad van – mondta higgadtan Dumbledore, és közben megigazította talárja ujját. A megfeketedett ujjak látványától Harrynek borsódzni kezdett a háta. – Valóban, már nem vagyok olyan gyors, mint voltam. Másrészről viszont… Megvonta a vállát, és széttárta kezeit, mintha azt mondta volna ezzel, hogy az öregségnek megvannak a maga kárpótlásai. Harry észrevett egy gyűrűt ép kezén, melyet még soha nem látott korábban Dumbledore-on: egy nagy aranygyűrűt, rajta egy nagy fekete kővel. Slughorn szeme is elidőzött egy rövid ideig a gyűrűn, és Harry látta, amint egy pillanatra összeráncolja széles homlokát. - Szóval, Horace, mi ez a nagy elővigyázatosság a behatolók ellen? A halálfalók ellen, vagy miattam csináltad? – kérdezte Dumbledore. - A halálfalók? Mit akarnának azok egy szegény, kivénhedt öregegembertől? – kérdezett vissza Slughorn. - El tudom képzelni, hogy szándékukban áll a te tehetségedet a saját céljaikra fordítani, például kínzásra, elnyomásra és gyilkolásra – mondta Dumbledore. – Vagy azt akarod mondani, hogy még nem jártak nálad? Slughorn egy pillanatig baljósan meredt Dubledore-ra, majd azt mondta: - Nem adtam neki esélyt rá. Egy éve folyamatosan mozgásban vagyok. Soha sem maradok egy helyen egy hétnél tovább. Mugli házból mugli házba megyek. Például ennek a háznak a tulajdonosai éppen a Kanári-szigeteken nyaralnak. Nagyon kényelmes kis lakás, nem szívesen fogom itthagyni. Ha már kitapasztaltad, akkor nagyon egyszerű a dolog: egyszerűen csak lefagyasztod egy bűbájjal ezeket a mugli riasztó-berendezéseket, és kész is van. Persze arra is vigyázni kell, nehogy a szomszédok észrevegyék, amint éppen a zongorát repítem be a lakásba. - Nagyon ötletes – mondta Dumbledore. – De nekem úgy tűnik, hogy nem éppen egy megfáradt öregembernek való ez az életforma. Na most, ha visszatérnél a Roxfortba… - Ha azt akarod mondani, hogy ott békésebb lenne az életem, akkor kár vesztegetned a szót, Albus! Lehet, hogy bujkáltam, de így is eljutott hozzám néhány furcsa hír, miután Dolores Umbridge otthagyta az iskolát. Ha te így bánsz manapság a tanárokkal, akkor… - Umbridge professzor véletlenül belerohant a kentaur csordánkba – mondta Dumbledore. – Szerintem neked több eszed van annál, Horace, mint hogy berohanj az erdőbe, és „mocskos félvéreknek” hívj egy rakás feldühödött kentaurt. - Ezt tette, valóban? – kérdezte Slughorn. – Idióta nő. Soha sem kedveltem. Harry kuncogni kezdett, mire Dubledore és Slughorn is rápillantott. - Bocsánat – mondta gyorsan Harry. – Csak… én sem kedveltem. Dubledore hirtelen felállt. - Már mész is? – kérdezte reménykedve Slughorn. - Nem, csak a mosdót keresem – mondta Dumbledore. - Oh – mondta Slughorn csalódottan. – Második ajtó balra az előszobában. Dumbledore kilépett a szobából. Miután becsukódott mögötte az ajtó, csend lett a szobában. Pillanatok múlva Slughorn talpra ugrott, láthatóan nemtudta, hogy mit kezdjen magával. Lopva Harry-re pillantott, majd odalépett a tűzhöz, hogy széles hátsóját melegítse. - Tudom ám, hogy miért hozott ide téged – szólalt meg hirtelen. Harry ránézett a férfie. Slughorn pillantása átsiklott Harry sebhelye felett, és most a fiú arcát vizsgálta. - Hasonlítsz apádra. - Igen, már mondták páran – válaszolt Harry. - Kivéve a szemeid. A szemed… - …édesanyámé, tudom – Harry már annyiszor hallotta ezt, hogy kicsit már fárasztónak találta. - Hmm. Igen, nos… lehet hogy a tanároknak nem lehetnek kedvenceik, de mindenesetre ő az egyik kedvencem volt. Az édesanyád – tette hozzá, Harry értetlenkedő arckifejezését látva. – Lily Evans. Az egyik legokosabb, akit valaha tanítottam. Vidám, elragadó lány volt. Mindig azt mondogattam neki, hogy az én Házamba kellett volna kerülnie. De csupán szemtelen válaszokat kaptam. - Melyik volt az on Háza? - A Mardekár. Én voltam a Mardekár vezetője – mondta Slughorn, majd Harry arckifejezését látva hozzátette, Harry felé hadonászva ujjával – De ezt nehogy a szememre hányd! Gondolom te is a Griffendélben vagy, mint ő. Igen, általában így van ez a családokban. De nem mindig! Hallottál már például Sirius Black-ről? Bár biztos hallottál, az elmúlt néhány évben sokszor volt az újságban, most halt meg nemrég… Harry úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna gyomrát. - Nos, jó barátja volt édesapádnak az iskolában. Az egész Black család az én házamban tanult, de Sirius végülis a Griffendélnél kötött ki! Kár… pedig tehetséges fiú volt. Az öccse, Regulus persze az én házamba került, de jobban szerettem volna, ha Sirius is hozzám jön. Slughorn úgy hangzott, mint valami lelkes gyűjtő, aki túllicitált egy árverésen. Emlékeiben elmerülve a szemközti falat bámulta, és közben ide-oda mozgott, hogy egyenletesen melegítse hátsóját. - Édesanyád persze mugli születésű volt. Mikor megtudtam, először el se hittem. Biztos voltam benne, hogy aranyvérű, mert annyira jó volt. - Az egyik legjobb barátom is mugli születésű, – mondta Harry – és mégis ő a legjobb az évfolyamban. - Furcsa, hogy ilyen is megesik, mi? – mondta Slughorn. - Szerintem nem – mondta hidegen Harry. Slughorn meglepetten nézett rá. - Nehogy azt hidd, hogy előítéleteim vannak! Nem, egyáltalán nem! Az előbb is pont azt mondtam, hogy édesanyád volt az egyik kedvenc diákom, nem igaz? És az egyel alatta lévő évfolyamban ott volt Dirk Cresswell is, aki most a Kobold-Varázsló Kapcsolatok Irodájának vezetője, ő is mugli születésű volt, és rendkívül tehetséges tanuló. Még most is nagyon jó információkat kapok tőle a Gringotts ügyeiről! Önelégülten mosolygott, majd az egyik polcon lévő rengeteg fénykép felé mutatott, melyeken apró emberek mozogtak. - Mindegyiküket én tanítottam, alá is írták a képeket. Ott láthatod Barnabas Cuffe-ot, a Reggeli Próféta főszerkesztőjét. Mindig is érdekelte őt a véleményem a napi hírekről. Az pedig ott Ambrosius Flume, a Mézesfalás tulajdonosa. Mindig küld nekem egy kis édességet szülinapomra, csak mert bemutattam Ciceron Harkiss-nak, aki aztán munkát adott neki. Ott hátul, ha kicsit kinyújtod a nyakad, láthatod Gwenog Jones-t, a Holyhead Hárpiák kviddicscsapat kapitányát. Az emberek mindig megdöbbennek, amikor meghallják, hogy tegező viszonyban vagyok a Hárpiákkal, és bármikor tudok ingyen jegyet szerezni. Ez a gondolat láthatóan felvidította Slughorn-t. - És ezek az emberek mindig megtalálják magát, hogy küldejenk önnek valamit? – kérdezte Harry, aki nem győzött csodálkozni azon, hogy a halálfalók hogyhogy nem találtak még rá Slughorn-ra, ha folyamatosan kapja az édességcsomagokat, és folyton látogatói vannak, akik a tanácsát vagy véleményét kérik. A mosoly úgy tűnt el Slughorn arcáról, mint nemrég a vér a falról. - Természetesen nem! – mondta Harry-re nézve. – Már egy éve nem vagyok kapcsolatban senkivel. Harrynek az a benyomása támadt, hogy ezek a szavak magát Slughorn-t is megdöbbentik. A férfi egy pillanatig bizonytalannak tűnt, de aztán vállat vont. - A bölcs varázsló visszahúzódik az ilyen időkben. Az, hogy beállnék most a Roxfortba tanítani, egyet jelentene azzal, hogy hűséget esküszök a Főnix Rendjének! Nagyon csodálom a bátorságukat, meg minden, de én nem szándékozom az életemet kockáztatni… - Attól, hogy tanít az iskolában, még nem kell feltétlen csatlakoznia a Rendhez is – mondta Harry, alig titkolva hangjában a gúnyt. Nehéz volt szimpatizálnia Slughorn elkényeztetett természetével, mikor eszébe jutott, hogy Sirius egy barlangba bújva élt, patkányok között. – A tanárok többsége nem is tagja a Rendnek, és egyiküket sem ölték meg… nos, kivéve Mógust, de ő azt kapta, amit megérdemelt, mivelhogy végig Voldermortnak dolgozott. Harry biztos volt benne, hogy Slughorn azok közé tartozik, akik nem bírják kimondani, Voldemort nevét, és valóban, nem is tévedett: Slughorn megborzongott, és halkan felkiáltott, mikor a név elhangzott. Azonban Harry nem törődött vele. - Szerintem a tanárok sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint bármely ember, amíg Dumbledore az igazgató. Őt tartják az egyetlen embernek, akitől Voldemort fél, nem igaz? – folytatta Harry. Slughorn csak bámult a semmibe egy pillanatig, úgy tűnt, Harry szavain gondolkozik. - Igen, az igaz, hogy Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, soha sem próbált megküzdeni Dumbledore-ral – dörmögte beismerően. – És kétségtelen, hogy mivel nem vagyok halálfaló, Tudjukki valószínűleg nem tekint barátjának… Ez esetben, talán tényleg nagyobb biztonságban lennék Albus mellett… Nem mondom, hogy Amelia Bones halála nem rendített meg… Ha ő, annyi minisztériumi kapcsolattal és védelemmel… Dumbledore visszatért a szobába, és Slughorn úgy ugrott fel, mintha elfelejtette volna, hogy ő is itt van a lakásban. - Óh, hát itt vagy, Albus! – mondta. – Sokáig voltál. Elrontottad a gyomrod? - Nem, csupán beleolvastam néhány mugli magazinba – válaszolt Dumbledore. – Nos Harry, azt hiszem, már így is eleget raboltuk Horace idejét, úgyhogy éppen ideje indulnunk. Harry-nek nem kellett kétszer mondani. Slughorn döbbenten nézte őket. - Már mentek is? - Igen. Azt hiszem, ez már reményvesztett ügy. - Reményvesztett… ? Slughorn izgatottnak tűnt. Ujjaival babrált, miközben nézte, ahogy Dumbedore begombolja talárját, Harry pedig felhúzza kabátja cipzárját. - Nos, nagyon sajnálom, hogy nem vállalod el a munkát, Horace – mondta Dumbledore, miközben felemelte egészséges kezét, hogy búcsút intsen. – A Roxfort nagyon örült volna, ha visszatérsz. A szigorú biztonsági intézkedések ellenére mindig szívesen látunk, hogyha kedved támad bejönni. - Ez nagyon kedves tőled… - Hát akkor, viszlát, Horace – mondta Dumbledore. - Viszlát – köszönt Harry is. Már a bejárati ajtónál jártak, amikor Slughorn utánuk kiáltott. - Jól van, jól van, elvállalom! Dumbledore hátrafordult. Slughorn ott állt a nappali ajtajában. - Akkor mégis csak otthagyod a nyugdíjat? - Igen, igen – mondta türelmetlenül Slughorn. – Bizonyára bolond vagyok, de itthagyom. - Nagyszerű – mondta sugárzó arccal Dumbledore. – Hát akkor, Horace, találkozunk szeptember elsején! - Ott leszek. Amint kiléptek a házból, még hallották, ahogy Slughorn utánuk kiáltja: - És fizetésemelést kérek, Dumbledore! Dumbledore kuncogott. Becsukódott mögöttük a kapu, és elindultak lefelé a meredek utcán, a sötét, gomolygó ködben. - Szép volt, Harry – mondta Dumbledore. - De hát én nem csináltam semmit! – csodálkozott Harry. - Ó, dehogynem. Elmondtad Horace-nek hogy mennyi mindent nyerhet azzal, ha visszatér a Roxfortba. Kedvelted őt? - Hát…. Harry erre nem tudott válaszolni. Úgy gondolta, hogy Slughorn biztosan rendes volt a maga módján, másrészt viszont nagyonis csalókának tűnt, bármit is mondott – és túlságosan is meglepődött azon, hogy egy mugli születésű lányból is válhat kiváló boszorkány. - Horace szereti a kényelmet – szólalt meg Dumbledore, megmentve Harryt attól, hogy válaszolnia kelljen. – Ugyancsak szereti a híres, sikeres emberek társaságát. Szereti azt az érzést, hogy ő befolyásolhatja ezeket az embereket. Soha sem akarta ő maga elfoglalni a trónt. Ő inkább a hátsó ülést szereti – így több lehetősége van terjeszkedni. Mindig is voltak kedvenc diákjai a Roxfortban: volt, akit törekvése miatt, volt akit esze miatt, vagy kedvessége, vagy tehetsége miatt választott. Horace egyfajta klubot szervezett a kedvenceiből, melynek közepén ő állt, és ennek segítségével nagy ismeretségeket kötött, és erős összeköttetést teremtett a tagjai közt. És mindig haszna származott belőle – akár egy csomag édesség, akár egy lehetőség, hogy javaslatot tegyen a Kobold-Varázsló Kapcsolatok Iroda következő tagjának személyére. Harry-nek ezekről a szavakról hirtelen egy nagy kövér pók jutott eszébe, amely maga köré szövi hálóját, és egyre közelebb húzza magához a beleragadt nagy, szaftos legyeket.