2. Fejezet: A Spinner’s End utca   A sűrű köd, amely a miniszterelnök ablakához préselődött, mérföldekkel odébb egy koszos kis folyó fölött kavargott, amely növényzettel benőtt, szeméttel teli két partja közt folydogált. A távolban egy óriási kémény magasodott sötéten és ominózusan, egy használaton kívüli malom emlékeként. Egy hang sem hallatszott, kivéve a sötét víz csobogását, és életnek sem volt jele, kivéve egy ványadt rókát, amely éppen a folyó partjához lopakodott, annak reményében, hogy a magas fűben találhat valami ételmaradékot. De ekkor, egy nagyon halk pukkanással egy sovány, csuklyás alak bukkant elő a semmiből a folyó partján. A róka megdermedt, óvatosan figyelte az új jövevényt. Az alak úgy tűnt, egy pillanatig tájékozódni próbál, majd egyszer csak elindult, könnyed, de gyors léptekkel. Ahogy ment, talárja suhogott a füvön. Ekkor egy újabb, hangosabb pukkanás hallatszott, és egy újabb csuklyás alak jelent meg. - Várj! Az éles kiáltás megriasztotta a rókát, amely már ki sem látszott az aljnövényzetből, úgy lelapult a földre. Hirtelen előugrott rejtekhelyéről és elkezdett felfelé rohanni a parton. Ekkor egy zöld villanás látszott, majd egy vonyítás, és a róka máris a földön feküdt, holtan. A második alak odament, és lábával hátára fordította az állatot. - Csak egy róka – hallatszott egy csalódott női hang a csuklya alól. – Azt hittem esetleg egy auror… Cissy, várj! De a másik alak, aki az előbb még állt és nézte a zöld villanást, már a folyó partján mászott fölfelé. - Cissy… Narcissa… figyelj rám! A nő utána eredt, és hogy megragadja a karját, de a másik elrántotta kezét. - Menj vissza, Bella! – mondta. - Hallgass rám! - Már eleget hallottam. Döntöttem. Hagyjál békén! A Narcissa nevű nő elérte a folyópart tetejét, ahol egy régi védőkorlát választotta el a folyót egy szűk, macskaköves utcától. A másik nő, Bella, azonnal követte. Álltak egymás mellett, és az út túloldalán álló düledező téglaházakra meredtek, melyeknek ablakai üresen és feketén meredtek rájuk a sötétségben. - Szóval ő itt él? – kérdezte Bella megvetően. – Itt? Ezen a mugli szeméttelepen? Valószínűleg mi vagyunk az első varázslók, akik egyáltalán idetették a lábukat… - De Narcissa nem figyelt rá. Átbújt a rozsdás korlát alatt, és már sietett is át az úttesten. - Cissy, várj! Bella követte, suhogó talárral. Látta, ahogy Narcissa egy sikátoron keresztül átsiet egy másik, majdnem ugyanilyen utcára. Az utcalámpák egy része nem is világított, így ahogy szaladtak az utcán, hol világosabb, hol sötétebb volt az út. Üldözője végül utolérte Narcissát. Ahogy a sarokra értek, sikerült elkapnia a nő karját, és szembefordította magával. - Cissy, nem teheted ezt, nem bízhatunk benne… - A Sötét Nagyúr bízik benne! - A Nagyúr… szerintem… téved – mondta Bella levegő után kapkodva. Szeme egy pillanatra megcsillant a csuklya alatt, amint körülnézett, hogy valóban egyedül vannak-e. – Megparancsolták nekünk, hogy semmi esetben se beszéljünk a tervről senkinek. Ezzel elárulod a Nagyurat… - Eressz, Bella! – mondta Narcissa fogát csikorgatva, közben egy pálcát rántott elő a talárja alól, és fenyegetően a másik nő arca elé tartotta. Bella felnevetett: - Cissy, a saját nővéredet? Ezt sose tennéd meg… - Nincs többé olyan dolog, amit ne tennék meg! – suttogta Narcissa, hangjában enyhe hisztériával. Ahogy leeresztette pálcáját, egyszer csak újabb villanó fény látszott. Bella úgy engedte el testvére karját, mintha az megégette volna. - Narcissa! De Narcissa már szaladt is tovább. Kezét dörzsölgetve, ismét üldözőbe vette, most már megtartva egy bizonyos távolságot. Egyre mélyebbre hatoltak az elhagyatott téglaházak labirintusában. Végül Narcissa bekanyarodott egy Spinner’s End nevű utcára, ahonnan malom kéménye úgy tornyosult föléjük, mint egy figyelmeztető ujj. Lépései visszhangoztak a macskaköveken, ahogy bedeszkázott és betört ablakok mellett haladt el, míg végül oda nem ért a legmesszebbi házhoz, melynek ablakaiból, a függönyök mellett halvány fény szűrődött ki. Bekopogott, mielőtt még Bella, halkan szitkozódva odaért volna. Együtt várakoztak, kissé zihálva, és érezték közben a mocskos folyóból áradó bűzt, melyet az éjszakai szellő sodort feléjük. Pillanatokkal később, mozgást hallottak a házból, majd az ajtó résnyire tárult. A résen egy férfi nézett ki rájuk; hosszú fekete haj lógott le sápadt arca oldalán. Narcissa lehúzta csuklyáját. Olyan sápadt volt, hogy úgy tűnt mintha világítana a sötétben. Hátán leomló hosszú szőke hajával úgy nézett ki, mint egy vízihulla. - Narcissa! – szólalt meg a férfi, szélesebbre tárva az ajtót, így a bentről kiáramló fény a két nőre esett. – Micsoda kellemes meglepetés! - Perselus – suttogta idegesen a nő. – Beszélhetnék veled? Sürgős. - Természetesen. Félreállt az ajtóból, hogy beengedje a nőt. Nővére, akin még mindig rajta volt csuklyája, hívás nélkül követte. - Piton – üdvözölte kurtán a férfit, ahogy elhaladt mellette. - Bellatrix – viszonozta az üdvözlést a férfi. Szája halvány mosolyra húzódott, ahogy becsukta mögöttük az ajtót. Egy apró nappaliban találták magukat, amelynek olyan volt a hangulata, mint egy berendezett cellának. A falakat teljesen betakarták az előttük sorakozó könyvek, melyek legtöbbje fekete, vagy barna bőrbe volt kötve. A szobában egy igencsak kopott dívány, egy régi karosszék, és egy rozoga asztal állt, a plafonról lelógó, gyertyákkal megrakott csillár halvány fényében. A szoba eléggé elhagyatottnak tűnt, mintha nem lakta volna senki. Piton a dívány felé intett. Narcissa ledobta köpenyét, majd leült, közben ölébe tett remegő, fehér kezeit bámulta. Bellatrix nagyon lassan leeresztette csuklyáját. Az ő haja, testvérével ellentétben sötét volt; hosszú szempillái és erős állkapcsa volt. Le se vette szemét Pitonról, miközben odasétált, és megállt Narcissa mögött. - Szóval, mit tehetek értetek? – kérdezte Piton, elhelyezkedve a karosszékben a két nővel szemben. - Most… egyedül vagyunk itt, igaz? – kérdezte csendesen Narcissa. - Igen, természetesen. Nos, Féregfark ugyan itt van, de a férgeket nem számoljuk, nem igaz? Pálcájával a mögötte lévő, könyvekkel borított falra mutatott, mire onnan egy rejtett ajtó tárult fel egy nagy dörrenéssel. Az ajtó egy szűk lépcsőfeljárót rejtett, melyen egy alacsony ember állt dermedten. - Amint látod, Féregfark, vendégeink érkeztek – mondta lustán Piton. A férfi görnyedten lemászott a lépcsőről, és belépett a szobába. Apró, vizenyős szemei, hegyes orra volt, és ahogy közeledett feléjük, idiótán vigyorgott. Jobb kezével a balt simogatta, amely úgy nézett ki, mintha egy fényes, ezüst kesztyű lenne rajta. - Narcissa! – mondta vinnyogó hangon. – És Bellatrix! Milyen elbűvölő… - Féregfark, hozz nekünk valamit inni! A hölgyek bizonyára szomjasak – mondta Piton. – Aztán eredj vissza a hálószobába! Féregfark megdermedt, mintha Piton hozzávágott volna valamit. - Nem vagyok a szolgád! – vinnyogta, kerülve Piton pillantását. - Valóban? Azt hittem, a Sötét Nagyúr azért küldött ide, hogy nekem segédkezzél. - Igen, hogy segédkezzek, nem pedig hogy… felszolgáljak, meg hogy takarítsam a házad! - Jaj, bocsáss meg Féregfark, fogalmam sem volt, hogy veszélyesebb megbízásokra vágysz – mondta Piton mézesmázosan. – Ezt könnyen elintézhetem: majd beszélek a Nagyúrral… - Majd beszélek vele én magam, ha úgy akarom! - Hát persze – mondta gúnyosan Piton. – De előbb hozz nekünk italt. A tündérek bora jó lesz. Féregfark habozott egy pillanatig, hogy vitázzon-e tovább Pitonnal, de végül megfordult, és eltűnt egy másik rejtett ajtó mögött. Poharak koccanását hallották, majd pár másodperc múlva Féregfark visszatért, kezében egy tálcával, melyen három pohár, és egy poros üveg állt. Letette a rozoga asztalra, majd sietve eltűnt a szemük elől, bevágva maga mögött a könyvekkel borított rejtett ajtót. Piton öntött a vérvörös borból, majd két poharat odanyújtott a testvérek felé. Narcissa halkan megköszönte, Bellatrix viszont meg se szólalt, továbbra is fenyegetően meresztette szemeit a férfira. Pitont ez látszólag nem zavarta; épp ellenkezőleg – úgy tűnt, élvezi a dolgot. - A Sötét Nagyúrra – emelte fel poharát Piton, majd ivott belőle. A két nő ugyanígy tett. Piton újra töltött a borból. Narcissa odanyúlt poharáért, és sietve beszélni kezdett: - Perselus, sajnálom hogy rád rontottunk, de muszáj beszélnem veled. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem… Piton felemelte a kezét, hogy csendre intse a nőt, aztán újból a rejtett ajtó felé intett pálcájával. Hangos dörrenés, és egy kiáltás hangzott fel, majd hallották, ahogy Féregfark feliszkol a lépcsőn. - Elnézést hogy félbeszakítottalak. Féregfark mostanában nagyon rászokott a hallgatózásra – magyarázta Piton. – Hol is tartottunk, Narcissa? A nő mély lélegzetet vett, majd elkezdte újból. - Perselus, tudom, hogy nem volna szabad most itt lennem, mivel senkinek sem szabad egy szót se elmondanom, de… - Hát akkor tartanod is kéne a szádat! – szólt közbe élesen Bellatrix. – Főleg ebben a társaságban! - „Ebben a társaságban?” – ismételte gúnyosan Piton. – Hogy értsem ezt, Bellatrix? - Nem bízom benned, Piton, és ezt te is nagyon jól tudod! Narcissa olyan hangot hallatott, ami úgy hangzott, mintha elsírná magát, majd arcát a kezeibe temette. Piton letette az asztalra poharát, majd ismét hátradőlt a fotelben, és kezeit a karfákra helyezte. Végül belemosolygott Bellatrix fenyegető arcába. - Narcissa, szerintem hallgassuk meg, mi az amit Bellatrix ennyire el szeretne mondani, mert így később megkíméljük magunkat az unalmas félbeszakításoktól. Kérlek, folytasd Bellatrix – fordult felé Piton. – Mondd el, miért nem bízol bennem. - Legalább száz okot fel tudnék sorolni! – kezdte Bellatrix hangosan, közben kilépett a dívány mögül, és lecsapta poharát az asztalra. – Hol is kezdjem! Nos, hol voltál, mikor a Nagyúr elbukott? Miért nem kerested fel, mikor eltűnt? Mi a fenét csináltál éveken keresztül, amíg Dumbledore mellett voltál? Miért akadályoztad a Nagyurat abban, hogy megszerezze a Bölcsek Kövét? Miért nem tértél vissza azonnal, mikor a Nagyúr újjászületett? Hol voltál néhány héttel ezelőtt, miközben mi a Nagyúrnak próbáltuk megszerezni a jóslatot? És miért, Piton, miért van Harry Potter még mindig életben, mikor ott voltál mellette öt éven keresztül? Mire befejezte, arca kipirult, és mellkasa sebesen mozgott fel-le dühében. Mögötte Narcissa mozdulatlanul ült, még mindig kezeibe temetve arcát. Piton elmosolyodott. - Mielőtt válaszolnék – oh igen, Bellatrix, meg fogom válaszolni a kérdéseidet! Ezt tovább is adhatod mindenkinek, aki a hátam mögött sugdolózik és hazudozik arról, hogy elárulom a Sötét Nagyurat! Szóval, mielőtt válaszolnék, hadd kérdezzek én is valamit! Tényleg azt hiszed, hogy a Sötét Nagyúr nem tette fel nekem egytől-egyig ugyanezeket a kérdéseket? És gondolod, hogyha nem tudtam volna rájuk kielégítő választ adni, akkor még mindig itt ülnék, és beszélgetnék veled? Bellatrix habozott. - Tudom hogy ő hisz neked… - És? Azt hiszed, téved? Gondolod, hogy valahogy becsaptam őt? Hogy lóvá tettem a Sötét Nagyurat, a legnagyobb varázslót, a legkiválóbb feketemágust, akit a világ valaha is látott? Bellatrix erre nem mondott semmit. Úgy tűnt, hogy a beszélgetés során először, most zavarban van. Piton nem feszítette tovább a húrt. Magához vette poharát, belekortyolt, majd folytatta. – Azt kérdezted, hol voltam mikor a Sötét Nagyúr elbukott. Ott voltam, ahova ő rendelt, vagyis a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, mert azt akarta, hogy kémkedjek Albus Dumbledore után. Gondolom te is tudsz róla, hogy a Nagyúr parancsára álltam be tanítani az iskolába. Bellatrix alig láthatóan bólintott, és már nyitotta volna válaszra a száját, de Piton elébe vágott.  - Azt kérdezed, miért nem próbáltam felkeresni, miután eltűnt. Ugyanazon okokból, mint Avery, Yaxley, Carrow-ék, Greyback, Lucius – eközben fejével Narcissa felé intett – és még sok mindenkit fel tudnék sorolni, aki nem próbálta meg felkeresni őt! Azt hittem, hogy meghalt. Nem vagyok rá büszke, elismerem hogy tévedtem, de hát ez van… Hogyha nem bocsátott volna meg nekünk, akik elhagyták, akkor már csak igen kevés követője lenne. - Itt lennék neki például én! – kiáltott fel szenvedélyesen Bellatrix. – Én, aki annyi évet töltöttem Azkabanban érte! - Igen, valóban, ez tényleg csodálatra méltó – mondta unott hangon Piton. – Persze nem nagyon voltál hasznára azzal, hogy börtönbe kerültél, mindenesetre ez a gesztus kétségtelenül szép volt… - Gesztus?! – kiáltott fel Bellatrix. – Amíg nekem a dementorokat kellett elviselnem, addig te a Roxfortban üldögéltél, játszottad Dumbledore kedvencét! - Nem egészen – mondta nyugodt hangon Piton. – Soha nem adta nekem a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyat. Úgy tűnik, azt gondolta, hogy ettől visszaesnék… hogy talán visszacsábítana a régi valómhoz… - Ez volt a te áldozatod a Sötét Nagyúrért, hogy nem taníthattad kedvenc tantárgyadat? – gúnyolódott Bellatrix. – És mégis, miért maradtál ott, Piton? Továbbra is kémkedtél a mesterednek, akit halottnak hittél? - Aligha – mondta Piton. – A Nagyúr nagyon is elégedett, amiért nem hagytam ott ezt az állást. Miután visszatért, tizenhat évnyi információval szolgáltam neki Dumbledore-ról, ami jóval hasznosabbnak bizonyult számára, mint a vég nélküli visszaemlékezések arról, hogy milyen kellemetlen volt Azkaban… - De ottmaradtál… - Igen, Bellatrix, ottmaradtam – Piton hangja a beszélgetés során most árult el először némi türelmetlenséget. – Szívesebben maradtam kényelmes állásomnál, mint hogy Azkabanba kerüljek. Tudod, akkoriban sorban kapták el a Halálfalókat. Dumbledore védelme alatt én megmenekültem a börtöntől, szóval ez éppen megfelelő volt számomra, és én ki is használtam. Ismétlem: a Nagyúr nem panaszkodik, amiért ott maradtam, szóval nem értem hogy téged miért zavar a dolog. - Arra is kíváncsi voltál, – folytatta Piton, kissé felemelve hangját, mert látta hogy Bellatrix félbe akarja szakítani – hogy miért nem engedtem a Sötét Nagyurat a Bölcsek Kövének közelébe. Nagyon egyszerű: a Nagyúr nem tudta hogy bízhat-e bennem. Úgy gondolta - akárcsak te – hogy elárultam őt, és Dumbledore beépített embere lettem. Elég szánalmas állapotban volt akkoriban, nagyon gyenge volt, és egy közönséges varázsló testébe bújt bele. Nem merte felfedni magát egy korábbi szövetségesének, mert attól félt, hogy az ellene fordulna, és feladná Dumbledore-nak, vagy a Minisztériumnak. Nagyon sajnálom, hogy nem bízott bennem akkoriban. Akkor talán három évvel hamarabb visszatérhetett volna. Valójában, én csak a hitvány, kapzsi Mógust láttam, amint megpróbálta ellopni a Követ, így mindent megtettem hogy megakadályozzam őt. Bellatrix szája legörbült, mintha bevett volna egy kellemetlenül nagy adag gyógyszert. - Mégsem tértél jöttél vissza hozzá, amikor ő visszatért. Nem rohantál egyből a karjaiba, mikor érezted, hogy ég a Sötét Jegy… - Valóban. Én csak két órával később érkeztem meg, Dumbledore parancsára. - Dumbledore parancsára?? – kezdte felháborodott hangon. - Gondolkozz! – mondta Piton, ismét türelmetlenül. – Gondolkozz! Azzal, hogy vártam két órát, csupán két órát, biztosítottam, hogy továbbra is ott maradhatok Roxfortban, mint egy kém. Elhitettem Dumbledore-ral, hogy csak az ő parancsára tértem vissza a Sötét Nagyúrhoz, és így azóta is tudok információt szolgáltatni Dumbledore-ról, és a Főnix Rendjéről. Gondold csak végig, Bellatrix: a Sötét Jegy már hónapok óta egyre erősebben kirajzolódott. Tudtam, hogy a Nagyúr vissza fog térni, ezt minden Halálfaló tudta! Rengeteg időm lett volna arra, hogy megtervezzem a következő lépésemet, akár le is léphettem volna, mint Karkarov! Nem így van? A Nagyúr is dühös volt rám kezdetben, amiért később tértem vissza, de biztosíthatlak arról, hogy ez hamar eloszlott, amikor elmagyaráztam neki, hogy hűséges maradtam hozzá, bár Dumbledore még mindig azt hitte, hogy mellette állok. Igen, a Nagyúr azt hitte hogy örökre elhagytam, de tévedett! - És mivel voltál hasznára? – kérdezte megvető hangon Bellatrix. – Milyen hasznos információt adtál át a Nagyúrnak? - Az információmat közvetlenül a Nagyúrnak adtam át – mondta Piton. Majd ő eldönti, hogy megosztja-e veled, vagy sem…  - Ő mindent megoszt velem! – mondta Bellatrix indulatosan. – A leghűségesebb, legkitartóbb követőjének tart engem… - Valóban? – kérdezte Piton olyan hangon, mely finoman kifejezte kétségeit. – Még a Minisztériumban történt kudarc után is? - Az nem az én hibám volt! – mondta elvörösödve Bellatrix. – A Nagyúr mindig is rám bízta a legféltettebb titkait… Ha Lucius nem rontotta volna el… - Ne merészeld… Ne merészeld a férjemet hibáztatni! – mondta Narcissa mély, síri hangon, amint felnézett nővérére. - Nincs értelme azon vitatkozni, hogy ki volt a hibás – mondta Piton. – Ami megtörtént, megtörtént. - De ehhez neked megint semmi közöd! – dühöngött Bellatrix. – Te megint nem voltál ott, amíg mi a többiekkel veszélyekkel néztünk szembe! Nem igaz, Piton? - Az én dolgom az volt, hogy hátul maradjak – mondta Piton. – Te talán nem értesz egyet a Nagyúrral, talán azt gondolod, hogy Dumbledore-nak nem tűnt volna fel, hogyha a Halálfalók oldalán harcolok a Főnix Rendje ellen? És – már megbocsáss – az előbb veszélyről beszéltél… ha jól tudom, néhány tizenévessel küzdöttetek… - Te is nagyon jól tudod, hogy nem sokkal később csatlakozott hozzájuk a fél Rend! És, ha már témánál vagyunk, még mindig azt állítod, hogy nem tudod elmondani nekünk a Rend főhadiszállásának hollétét? - Nem én vagyok a Titoktartó, nem tudom megnevezni a helyet. Gondolom, tudod, hogy hogyan működik ez a varázslat, nem? A Nagyúr igenis elégedett az információkkal, amit átadtam neki a Rendről. Talán kitaláltad, ezen információk segítségével sikerült nemrég elkapnunk és megölnünk Emmeline Vance-t, bizonyára segített abban is, hogy elintézzük Sirius Balck-et, bár elismerem, szép munka volt, hogy végeztél vele.  Azzal fejet hajtott Bellatrix előtt. Azonban a nő arckifejezése cseppet sem enyhült. - Nem válaszoltál az utolsó kérdésemre, Piton. Harry Potter. Az elmúlt öt év során bármikor megölhetted volna, mégsem tetted meg. Miért? - Megvitattad már ez a témát a Nagyúrral? – kérdezte Piton. - Hát, mostanában... nem igazán…. De én téged kérdezlek, Piton! - Ha megöltem volna Harry Pottert, a Nagyúr nem tudta volna felhasználni a vérét hogy újjászülessen, és hogy legyőzhetetlenné váljon… - Csak nem azt állítod, hogy előre láttad, hogy fel fogja használni a fiút? – gúnyolódott Bellatrix. - Ezt nem állítom. Fogalmam sem volt a tervéről. Már elmondtam, hogy halottnak hittem a Sötét Nagyurat. Csupán próbálom elmagyarázni, hogy a Nagyúr egyáltalán nem sajnálja, hogy Potter még életben van, legalábbis nem sajnálta, amíg újjá nem született… - De miért tartottad életben? - Hát még mindig nem érted? Csakis Dumbledore védelme miatt nem kerültem Azkabanba! Gondolod, hogyha megöltem volna kedvenc tanítványát, nem fordult volna ellenem? De nem csak ez miatt. Emlékeztetnem kell téged, hogy mikor a Roxfortba került, elég sok történet keringett Potter körül. Olyan szóbeszédek is, melyek szerint ő maga is egy hatalmas Sötét varázsló, és emiatt élhette túl a Nagyúr támadását. Valóban, a Nagyúrnak sok követője úgy hitte, hogy Potter irányadó lehet, akihez csatlakoznunk kellene. Kíváncsi voltam, beismerem, és semmi sem késztetett arra, hogy egyből megöljem, amint betette a lábát a Roxfortba. Természetesen, az egyből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Potternek nincs semmiféle rendkívüli képessége. Mindig talált kiutat a bajból, de ezt mindössze szerencséjének és tehetséges barátainak köszönhette. Teljesen közönséges, nincs benne semmi rendkívüli, habár ugyanolyan ellenszenves és önelégült, mint az apja volt. Mindent megtettem azért hogy kicsapják az iskolából; de hogy megöljem, vagy hagyjam, hogy a szemem előtt öljék meg? Ostobaság lett volna Dumbledore mellett megkísérelni. - És mindezek után higgyük el, hogy Dumbledore soha sem gyanakodott rád? – kérdezte Bellatrix. – Fogalma sincs arról hogy még mindig a Sötét Nagyúr híve vagy, és még mindig feltétel nélkül hisz neked? - Jól eljátszottam a szerepem – mondta Piton. – Elkerüli a figyelmedet, hogy Dumbledore legnagyobb gyengesége, hogy mindenkiben a legjobbat látja meg. Beadtam neki egy mesét, hogy legteljesebb mértékben megbántam mindent, és ő tárt karokkal fogadott engem. Bár, mint mondtam, sosem engedett a kelleténél közelebb a Sötét Varázslatokhoz. Dumbledore nagyszerű varázsló volt – oh igen, az volt! – tette hozzá, látva Bellatrix arckifejezését. – Még a Nagyúr is elismeri. Azonban örömmel mondhatom, hogy Dumbledore öregszik. A múlt hónapban a Nagyúrral való párbaj eléggé kikészítette. Azóta komoly sérülésektől szenved, és már a reakciói sem olyan gyorsak, mint valaha voltak. De mindezen évek alatt, még soha sem kételkedett Perselus Pitonban, és ezmiatt a Sötét Nagyúr is nagy becsben tart engem. Bellatrix még mindig nem látszott valami boldognak. Úgy tűnt, éppen azon gondolkozik, mit kérdezhetne még. Piton, kihasználva a szünetet, Narcissához fordult. - Narcissa, kérdezni akartál tőlem valamit? Narcissa felnézett, arca kétségbeesést árult el. - Igen, Perselus… Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, senki máshoz nem tudok segítségért fordulni. Lucius börtönben van, és… Becsukta szemeit, és két nagy könnycsepp gördült le arcán. - A Nagyúr megtiltotta hogy beszéljek róla – folytatta, még mindig csukott szemmel. – Nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen a tervről. Ez… nagyon titkos. De… - Ha megtiltotta, akkor ne is beszélj – vágta rá azonnal Piton. A Nagyúr szava törvény. Narcissának elállt a lélegzete, mintha hideg vizet öntöttek volna rá. Bellatrix elégedetten nézett Pitonra, első alkalommal, mióta beléptek a házba. - Na látod! – nézett diadalmasan testvérére. – Még Piton is azt mondja: ha nem szabad beszélni róla, akkor tartsd a szád! Azonban Piton felállt, és odalépett az ablakhoz, kipillantott az elhagyatott utcára, majd elhúzta a függönyt. Ezután Narcissához fordult. - De történetesen én éppen tudok a tervről – mondta halkan. – Én is egy vagyok azon kevesek közül, akinek a Nagyúr elmondta. De ha nem lennék beavatva, akkor ezzel elég nagy bűnt követnél el, Narcissa, hogy elárulod a Nagyurat. - Gondoltam, hogy te is tudsz róla! – lélegzett fel Narcissa. – Ő bízik benned, Perselus… - Tudsz a tervről? – kérdezte Bellatrix. Az nemrég még elégedett képe most sértődött arckifejezéssé változott. – Tudsz róla? - Hát persze – mondta Piton. – De mondd, Narcissa, miben segíthetek? Ha azt hiszed, hogy le tudom róla beszélni a Nagyurat, attól tartok, erre nincs semmi esély. - Perselus – suttogta Narcissa. Sápadt könnycseppek csorogtak le. – A fiam… az egyetlen fiam… - Draconak büszkének kellene lennie! – mondta közönyösen. – A Nagyúr nagyon dicső feladattal tüntette ki. És én úgy látom, Draco nem hátrál meg a kötelessége elől, nagyon boldognak tűnik, hogy végre bizonyíthat. Narcissa most igazán elkezdett sírni, és közben könyörögve nézett Pitonra. - Még csak tizenhat éves, és fogalma sincs, hogy mi forog kockán! Miért, Perselus, miért pont az én fiam? Ez túl veszélyes! A Nagyúr így bosszulja meg, hogy Lucius hibázott, tudom! Piton nem válaszolt. Próbált nem nézni a nő könnyben úszó arcára, de sírását így is hallotta. - Ezért választotta Dracot, igaz? – folytatta Narcissa. – Ezzel bünteti Lusiust! - Ha Draco sikerrel jár, – mondta Piton, de még mindig nem nézett rá – akkor mindenki tisztelni fogja őt. - De nem fog sikerrel járni! – zokogott Narcissa. – Hogyan tudna ő, hogyha még magának a Nagyúrnak sem sikerült… Bellatrixnak elállt a lélegzete. Úgy tűnt, Narcissa elveszti a fejét. - Úgy értem… még senkinek sem sikerült… Perselus, kérlek… Te mindig is Draco kedvenc tanára voltál… Lucius régi barátja… Könyörgöm… te vagy a Nagyúr kedvence, a legbizalmasabb tanácsadója… Beszélnél vele? Megpróbálnád meggyőzni…? - A Sötét Nagyurat nem lehet csak úgy meggyőzni, és van annyi eszem hogy ne is próbáljam meg – mondta határozottan Piton. – Én is tudom, hogy a Nagyúr dühös Luciusra. Megbízott Luciusba, és mégis elkapták őt és még sokan másokat is, és egyúttal a jóslatot sem sikerült megszereznie. Igen, a Nagyúr dühös, valóban nagyon dühös. - Akkor igazam volt, bosszúból választotta Dracot! – zokogott Narcissa. – Tudja nagyon jól, hogy úgysem fog neki sikerülni, csak meg akarja öletni! Mikor Piton nem válaszolt, úgy tűnt, hogy Narcissa végképp elveszíti önuralmát. Felállt, kissé inogva odament Pitonhoz, és megragadta talárját. Arca pár centire volt Pitonétól, könnyei a férfi mellkasára hullottak. - Te képes volnál rá – folytatta. – Perselus, te megtehetnéd Draco helyett. Neked sikerülne, persze hogy sikerülne… és a Nagyúr mindenkinél jobban megjutalmazna meg téged… Piton lenézett a nő könnyáztatta arcára, és lassan azt mondta: - Szerintem a Nagyúr egyébként is engem bízott volna meg végül. De úgy gondolja, hogy először Draco-nak kellene megpróbálni. Eléggé valószínűtlen, de ha Draco-nak mégis sikerülne, akkor én még ott maradhatnék a Roxfortban, és folytathatnám a kémkedést. - Más szóval, a Sötét Nagyurat nem is érdekli, ha Draco meghal! - A Nagyúr eléggé dühös – ismételte halkan Piton. – Nem hallhatta a jóslatot. Te is tudod, Narcissa, ő nem bocsát meg egykönnyen. Narcissa térdeire rogyott, és hangos zokogásba és jajgatásba kezdett. - Az egyetlen fiam… az egyetlen fiam! - Büszkének kéne lenned! – mondta szívtelenül Bellatrix. – Ha nekem lenne fiam, boldogan feláldoznám őket a Nagyúr szolgálatára! Narcissa halkan felsikoltott kétségbeesésében, és belemarkolt hosszú szőke hajába. Piton lehajolt, megragadta karjait, lábára állította, és odavezette a díványhoz. Ezután újra töltött neki a borból, és a kezébe nyomta a poharat. - Narcissa, elég legyen! Idd meg ezt, és figyelj ide! A nő egy ideig hallgatott, azután remegő kezekkel ivott egy kortyot, közben magára öntötte a bor felét. - Talán lehetséges… Talán tudok segíteni Draco-nak. Narcissa kiegyenesedett. Arca falfehér volt, szemei tágra nyíltak. - Perselus… oh Perselus… segítenél neki? Vigyáznál rá, nehogy valami baja essen? - Megpróbálhatom… Narcissa eldobta poharát, az átrepült az asztal fölött. A nő lecsúszott a földre, Piton lábai elé, és megszorította a férfi kezeit, és rányomta ajkait. - Megtennéd, hogy mellette leszel, és megvéded…? Perselus, megesküszöl? Megcsinálod a Megszeghetetlen Esküt? - A Megszeghetetlen Esküt? Piton reakciója üres, leolvashatatlan volt. Bellatrix viszont eleresztett egy diadalmas kis kacajt. - Hát nem hallottad, Narcissa? Oh, megpróbálja, biztosan… Ezek csak a szokásos üres szavak… „Oh én csak a Nagyúr parancsára cselekedtem”, hát persze! Piton nem figyelt Bellatrix-ra. Fekete szemeit Narcissa könnyes, kék szemeire szegezte. - Természetesen, Narcissa. Megcsinálom a Megszeghetetlen Esküt – mondta halkon. A nővéred lesz a Tanúnk, ha beleegyezik. Bellatrix-nak leesett az álla. Piton letérdelt Narcissával szemben. Bellatrix döbbenten figyelte, ahogy megszorítják egymás jobb kezét. - Szükséged lesz a pálcádra, Bellatrix – mondta hűvösen Piton. Bellatrix előhúzta pálcáját, láthatóan még mindig nem eszmélt fel csodálkozásából. - És egy kicsit közelebb is kell jönnöd – mondta Piton. Bellatrix odalépett hozzájuk, és pálcája hegyét összekulcsolt kezükre tette. Narcissa beszélni kezdett: - Perselus, vigyázni fogsz a fiamra, Draco-ra, ha megpróbál eleget tenni a Sötét Nagyúr kérésének? - Igen – mondta Piton. Egy vékony, ragyogó lángnyelv bújt elő a pálca végéből, és tekeregni kezdett a kezük körül, mint egy izzó drótszál. - És meg fogod védeni, a legjobb képességeid szerint, hogy ne essen baja? - Igen – mondta Piton. Egy második lángnyelv jelent meg a pálca végénél, és összekapcsolódott az elsővel, egy apró, izzó láncot alkotva. - És, ha szükségesnek bizonyul… ha Draco-nak nem sikerül… - suttogta Narcissa (Piton keze kissé megrándult, de nem engedte el a nő kezét) – véghezviszed azt, amivel megbízta Draco-t a Nagyúr? Egy pillanatra csend volt. Bellatrix, pálcáját az összekapcsolt kezekre téve, tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. - Igen – mondta Piton. Bellatrix elképedt arca vörösen fénylett a harmadik lángnyelv fényében, amely összekapcsolódott a másik kettővel, és szorosan a kezük köré csavarodott, mint egy lángoló kígyó.