Harry Potter és a Félvér Herceg ( fordította: Draco)       1. Fejezet: A Másik Miniszter   Közeledett az éjfél. A miniszterelnök egyedül ült az irodájában, és egy jegyzetet olvasott, amelynek szavai anélkül futott át az agyán, hogy közben a legcsekélyebb nyomot hagyták volna a gondolataiban. Egy hívásra várt, egy messzi ország miniszterelnökétől, és közben képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy mikor hívja már ez a nyamvadt ember, és közben próbálta elfelejteni az elmúlt hosszú és fárasztó hét emlékét. Minél jobban próbált az előtte fekvő nyomtatványra koncentrálni, annál erősebben látta maga előtt egyik politikai ellenfelének kárörvendő arcát. Ez a bizonyos ellenfél éppen azon a napon jelent meg a hírekben, és nemcsak hogy felsorolta az elmúlt hét szörnyű eseményeit (mintha bárkit is emlékeztetni kellett volna ezekre), de még azt is elmagyarázta, hogy ezek mindegyike egytől egyik a kormány hibájából történt. A miniszterelnök pulzusa felélénkült ezen vádak gondolatára, mivel ezek egyaránt igazak is voltak, meg nem is. Hogy a pokolba tudta volna a kormánya megállítani annak a hídnak az összeomlását? Senki sem állíthatta, hogy keveset költenek a hidakra. Ez a híd kevesebb mint tíz éve épült, és még a legjobb szakértők is tanácstalanok voltak, hogy miért szakadt egyszer csak ketté a híd, ezzel egy tucatnyi autót a folyó sötét mélységeibe eresztve. És hogy meri akárki is feltételezni, hogy azt a két gyilkosságot rendőrhiány okozta? És a kormánynak valahogy előre kellett volna látnia azt a hurrikánt is a nyugati országrészben, amely annyi emberi áldozatot és anyagi kárt okozott? És az is az ő hibája volt, hogy az egyik minisztere, Herbert Chorley, pont ezt a hetet választotta arra, hogy ilyen különösen viselkedjen, és kijelentse, hogy mostantól sokkal több időt tölt majd a családjával? - Az egész országot szörnyű hangulat ragadta el – fejezte be politikai ellenfele, alig titkolva széles vigyorát. És sajnálatos módon, tökéletesen igaza volt. A miniszterelnök ezt maga is érezte, a közhangulat rosszabb volt, mint általában. Még az időjárás is komorabb volt. Ez a barátságtalan köd, július közepén… Ez nem volt helyénvaló, nem volt normális… Lapozott egyet a jegyzetben, látta hogy még milyen hosszú, úgyhogy feladta. Nyújtózott egyet, és szomorúan körülnézett az irodájában. Szép szoba volt, oldalt egy márvány kandalló állt, vele szemben az ablakok szorosan be voltak zárva, az időszerűtlen hűvös időjárás miatt. A miniszterelnök enyhén megborzongott, majd felállt, odament az ablakhoz, és nézte a sűrű, ablaküveghez préselődő ködöt. Ahogy ott állt, háttal a szobának, egyszer csak egy halk köhögést hallott. Megdermedt, farkasszemet nézve a saját rémült tükörképével az ablakon. Ismerte ez a köhögést. Már hallotta korábban. Nagyon lassan, az üres szoba felé fordult. - Ki az? – kérdezte, és megpróbált bátrabbnak hangzani, mint amilyennek érezte magát. Egy rövid pillanatig abban reménykedett, hogy senki sem fog válaszolni neki. Azonban kérdésére azonnal válaszolt egy hang, egy éles, határozott hang, amely úgy hangzott, mintha egy előre megírt szöveget olvasott volna fel. A hang – amint arra a miniszterelnök már az első köhögés után rájött – a szoba sarkában lévő koszos kis olajfestmény felől jött, amely egy kis, békaszerű, ezüstszínű parókát viselő emberkét ábrázolt. - A muglik miniszterelnökének: „Azonnal találkoznunk kell. Kérem válaszoljon azonnal. Tisztelettel: Caramel” – az ember a festményen érdeklődően nézett a miniszterelnökre. - Hmm – mondta a miniszterelnök. – Figyeljen ide… Ez nem a legmegfelelőbb alkalom. Éppen egy fontos telefonhívást várok… - Ezt elhalaszthatjuk – mondta a portré. A miniszterelnöknek nagyot dobbant a szíve. Éppen ettől félt. - De én már nagyon vártam ezt a hívást… - Elintézzük, hogy az elnök elfelejtse hívni magát. Majd holnap telefonál – mondta a kis ember. – Kérem, azonnal válaszoljon Mr. Caramelnek. - Én… na jó, rendben – mondta végül a miniszterelnök. – Fogadom Mr. Caramelt. Visszasietett az asztalához, közben megigazította a nyakkendőjét. Épphogy helyet foglalt az asztalnál és megpróbált nyugodt arcot vágni, mikor egyszer csak éles zöld lángok csaptak fel az üres márványkandallóban. Nézte, amit egy pocakos férfi megjelenik a lángok között, pörögve mint egy búgócsiga, eközben igyekezett nyugodt maradni, nehogy eláruljon akár egy cseppnyi csodálkozást vagy aggodalmat. Pillanatokkal később, a férfi kilépett a szép antik szőnyegre kezében egy zöld keménykalappal, és lesöpörte hajszálcsíkos zakója ujjáról a hamut. - Áh, Miniszterelnök Úr! – indult el Cornelius Caramel, kezét felé nyújtva. – Örülök, hogy újra látom! A miniszterelnök nem tudta volna őszintén viszonozni ezt az üdvözlést, úgyhogy inkább nem mondott semmi. Távolról sem örült annak, hogy újra látja Caramelt, akinek alkalmi megjelenései – amellett hogy önmagukban is meglehetősen aggasztóak voltak – rendszerint azt jelentették, hogy valami szörnyű híreket fog hallani. Ezenkívül Caramel most meglehetősen gondterheltnek látszott. Soványabb, sápadtabb, kopaszabb volt, mint úgy általában, és nagyon gyűröttnek tűnt. A miniszterelnök ismerte politikusoknak ezt a kinézetét, és ez sohasem jelentett semmi jót. - Miben segíthetek? – kérdezte, miközben nagyon röviden megrázta Caramel kezét, és az asztala előtt álló székek egyike felé intett kezével. - Nem is tudom, hol kezdjem – dörmögte Caramel, miközben magához húzott egy széket és leült rá, kalapját pedig térdére helyezte. – Micsoda hét, micsoda hét… - Magának is? – kérdezte a miniszterelnök hűvösen, remélve, hogy ezzel tudomására hozza a férfinak, hogy már így is elég baja van anélkül, hogy még Caramel is rátegyen egy lapáttal. - Persze – mondta Caramel, szemeit dörzsölve, majd mogorván nézett a miniszterelnökre. – Nekem is ugyanolyan hetem volt, mint magának, Miniszterelnök Úr! A Brockdale-híd… a Bones and Vance gyilkosságok… hogy a nyugati országrészben történt zűrt ne is említsük… - És ön… azt akarja mondani, hogy… a maga embereinek… közük volt ehhez? Caramel meglehetősen komoran bámult a miniszterelnökre. - Természetesen igen – mondta. – Valószínű már maga is rájött, hogy mi folyik itt. - Én… - habozott a miniszterelnök. Pontosan ez volt az a viselkedés, ami miatt nem kedvelte kimondottan Caramel látogatásait. Elvégre ő volt a miniszterelnök, és nem értékelte, hogy Caramel úgy bánik vele, mint egy értetlen gyerekkel. De természetesen, ez ment egészen az első találkozásuk óta, pont azon az estén mikor miniszterelnökké választották. Úgy emlékezett rá mintha tegnap lett volna, és tudta, hogy ez a nap haláláig kísérteni fogja. Azon az estén is egyedült volt az irodájában, élvezte a győzelem ízét, olyan sokévi álmodozás és cselszövés után. Egyszer csak egy köhögést hallott a háta mögül, pont úgy, ahogy a mai estén. Megfordult, és a csúnya kis portré máris beszélni kezdett hozzá, bejelentve, hogy a Mágiaügyi Miniszter nemsokára megérkezik és bemutatkozik. A miniszterelnök természetesen egyből azt gondolta, hogy a hosszú választási kampány elvette az eszét. Teljesen megrémült, amikor a portré elkezdett beszélni hozzá, de ez az érzés semmi volt ahhoz képest, amikor egy varázsló pattant ki a kandallóból, és kezet rázott vele. A miniszterelnök végig szótlan maradt Caramel beszéde alatt, amint az barátságosan elmondta, hogy vannak boszorkányok és varázslók, akik titokban élnek szerte az egész világon, és megnyugtatta, hogy nem kell miattuk aggódnia, mivel a Mágiaügyi Minisztérium felel az egész Varázslói közösségért, és megakadályozza hogy a mugli népesség tudomást szerezzen róluk. - Ez egy nagyon nehéz munka, – mondta Caramel – amely magába foglal mindenféle rendszabályt, a seprűnyelek felelősségteljes használatától kezdve a sárkánypopuláció ellenőrzéséig (a miniszterelnök emlékezett, hogy ebben a pillanatban megragadta az asztalt, segítségért fohászkodva). Caramel ezután apai módon a holtra vált miniszterelnök vállára tette a kezét. - Nincs miért aggódnia – mondta. – Minden bizonnyal soha nem fog engem újra látni. Csak akkor fogom önt ismét zavarni, ha valami nagyon komoly ügyről van szó, valami olyasmiről, ami valószínűleg a muglikat is érinti - a varázstalan népességet, mondhatnám. Egyébként békén hagyjuk egymást. És azt is elmondhatom, hogy maga sokkal jobban viselte, mint az elődje. Ő ki akart hajítani az ablakon, azt gondolta, hogy csak egy tréfa az egész, amelyet az ellenzék talált ki. Ekkor a miniszterelnök végre megtalálta a hangját. - Szóval… ez nem egy tréfa? - ez volt az egyetlen, elkeseredett reménye. - Nem – mondta Caramel. – Attól tartok nem. Nézze csak! Azzal Caramel valami pocokká változtatta a miniszterelnök teáscsészéjét. - De hát… - mondta a miniszterelnök lélegzet után kapkodva, amint nézte, ahogy a teáscsészéje éppen a másnapi beszédének a sarkát rágcsálja. – De hát miért nem mondta ezt nekem senki…? - A Mágiaügyi Miniszter csak akkor fedi fel magát, amikor új mugli miniszterelnököt választanak – mondta Caramel, visszacsúsztatva varázspálcáját a zsebébe. – Úgy gondoljuk, ez a legjobb módja, hogy titokban tartsuk az egészet. - De akkor… - mondta remegő hangon a miniszterelnök – miért nem figyelmeztetett engem az előző miniszterelnök…? Ekkor Caramel elnevette magát. - Miért, kedves Miniszterelnök úr, maga talán el fogja ezt mondani valaha is akárkinek? Még mindig kuncogva, Caramel valami port hintett a kandallóba, belépett a smaragdzöld lángok közé, és egy süvítő hang kíséretében eltűnt. A miniszterelnök csak állt mozdulatlanul, és rájött, hogy igaz, ezt valószínűleg soha egy árva léleknek sem fogja megemlíteni, amíg csak él. Ki hinne neki? Eltartott egy ideig, amíg a miniszterelnök kiheverte ezt a megrázkódtatást. Egy ideig, megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy Caramel valójában csak egy hallucináció volt, amely a fárasztó választási kampány eredménye volt. Hiú módon megpróbált mindentől megszabadulni, amely erre a kellemetlen találkozásra emlékeztette. Így a pockot odaajándékozta elragadó unokahúgának, titkárnőjével pedig levetette a csúnya kis ember portréját a falról. Ijedelmére azonban a portré eltávolítása lehetetlennek bizonyult. Miután néhány ács, egy-két építész, egy művészettörténész, majd a pénzügyminiszter is megpróbálta lefeszíteni, és egyikük sem járt sikerrel, a miniszterelnök feladta, és egyszerűen csak reménykedett, hogy a festmény mozdulatlan és csendes marad. De néha megesküdött volna rá, hogy szeme sarkából látta, ahogy festményen ábrázolt emberke ásít egyet, az orrát piszkálja, vagy éppen kisétál a képkeretből, egy csupasz barna vásznat hagyva maga mögött. Azonban a miniszterelnök megpróbálta kiképezni magát arra, hogy ne nagyon nézzen a festmény felé, és azt mondta magának, hogy mindig csak a szeme káprázott, mikor valami ilyesmi történt. Aztán három évvel később, egy a maihoz hasonló estén, a miniszterelnök éppen egyedül volt az irodájában, mikor a portré újra bejelentette Mágiaügyi Miniszter érkezését, aki egyszer csak kivágódott a kandallóból az izzadtságtól csurom vizesen, és láthatóan kétségbe volt esve. Mielőtt a miniszterelnök megkérdezhette volna, hogy mi baj van, Caramel elkezdett hadarni egy börtönről, amiről a miniszterelnök még soha nem hallott, egy „Serious” Black nevű emberről, aztán valami „Roxfortról” és egy Harry Potter nevű fiúról, melyek egyikéről sem volt a miniszterelnöknek a leghalványabb fogalma sem. - Éppen Azkabanból jövök – lihegett Caramel, egy csomó vizet öntve kalapja karimájáról a zsebébe. – Tudja, az Északi-tenger közepén… szóval elég kellemetlen utazás volt… A dementorok zajonganak… - Caramel megborzongott. – Ezelőtt még soha nem történt egyetlen szökés sem. Mindenesetre el kellett jönnöm magához, Miniszterelnök úr. Black egy közismert mugligyilkos, és talán azt tervezi, hogy újra Tudjaki mellé áll… Ja persze, maga nem is tudja, ki az a Tudjaki! – egy pillanatig Caramel reménytelenül bámult a miniszterelnökre, majd azt mondta. – Nos, üljön le, üljön csak le, jobb lesz, ha elmesélek mindent. Igyon egy whisky-t… A miniszterelnök nem vette túl jó néven, hogy a saját irodájában utasítják, hogy üljön le, és megengedik, hogy igyon egy whisky-t, de ennek ellenére leült. Caramel elővette a pálcáját, és elővarázsolt a levegőből két nagy, sárga folyadékkal teli poharat, és az egyiket a miniszterelnök felé tolta, majd magához húzott egy széket. Caramel több mint egy óráig beszélt. Egy pontnál azonban megállt, mert nem tudott kimondani egy bizonyos nevet, úgyhogy inkább leírta egy darab pergamenre, és odatolta a miniszterelnök elé. Mikor végül befejezte meséjét, és indulni készült, a miniszterelnök is felállt. - Szóval úgy gondolja… - lepillantott a papíron lévő névre. – Úgy gondolja, hogy Vol… - Ő Akit Nem Nevezünk Nevén! – csikorgatta a fogát Caramel. - Elnézést… Szóval úgy gondolja, hogy Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, még életben van? - Nos, Dumbledore ezt állítja – mondta Caramel, és közben begombolta nyakánál az inget. – De eddig még nem találtunk rá. Ha engem kérdez, teljesen veszélytelen mindaddig, amíg valaki nem nyújt neki segítséget, éppen ezért Balck az, aki miatt aggódnunk kéne. Szóval akkor figyelmezteti az embereket? Nagyszerű. Nos, remélem, hogy többé nem látjuk egymást, Miniszterelnök úr! Jó éjszakát. Azonban mégis újra találkoztak. Kevesebb, mint egy évvel később egy zaklatottnak tűnő Caramel bukkant elő a semmiből, hogy tájékoztassa a miniszterelnököt arról, hogy történt egy kis baj a Kviddics Világkupán (vagy valahogy így hangzott, amit Caramel mondott), és néhány muglit is érintett a dolog, de a Miniszterelnök úrnak nem kell aggódnia, mert a tény, hogy Tudjukki jelképe újra megjelent, nem jelent semmit. Caramel biztos volt benne, hogy ez csak egy egyedülálló kis incidens volt, és a Mugli Kapcsolatok Osztálya már a muglik emlékezetének módosításán dolgozik jelen pillanatban. - Ja, majdnem elfelejtettem – tette hozzá Caramel. – Van itt még valami. Három sárkányt és egy szfinxet importálunk az országba a Trimágus Tusa alkalmából. Ez rutinfeladat, de a Varázslény Felügyeleti Osztályon azt mondták, hogy törvénybe van írva, hogy tájékoztatnunk kell önt, hogyha fokozottan veszélyes lényeket hozunk az országba. - Én… Micsoda…? Sárkányok…?? - Igen, három – mondta Caramel. – Meg egy szfinx. Nos, további jó napot! A miniszterelnök abban reménykedett, hogy a sárkányok és a szfinxek lesznek a legrosszabbak, amiről hallhat. De nem így történt. Kevesebb, mint két évvel ezután, Caramel megint kibújt a kandallóból, ezúttal azzal a hírrel, hogy tömeges szökés történt az Azkabanból. - Tömeges szökés? – ismételte a miniszterelnök rekedten. - Semmi ok az aggodalomra, semmi ok! – kiáltotta Caramel, már fél lábbal a zöld lángok között. – Pillanatok alatt elkapjuk őket… csak gondoltam szólok magának is! És mielőtt a miniszterelnök utána kiálthatta volna, hogy  „Na várjon csak egy pillanatig!”, addigra Caramel már eltűnt a lángnyelvek között. Akármit mond a sajtó és az ellenzék, a miniszterelnök nem volt egy ostoba ember. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Caramel ígérete ellenére, melyet első találkozásukkor tett, most már egyre gyakrabban látták egymást, és azt is észrevette, hogy Caramel minden találkozás alkalmával egyre idegesebb. Habár szeretett a Mágiaügyi Miniszterre gondolni (vagy ahogy ő hívta, a Másik Miniszterre), a miniszterelnök nem tudott szabadulni attól a félelmétől, hogy a következő találkozásuk alkalmával Caramel még szörnyűbb híreket fog hozni. Ezért a tény, hogy ma Caramel újra kilépett a kandallóból kócosan és ingerülten, és meg volt lepve, hogy a miniszterelnök nem tudja, miért van ott, a legszörnyűbb dolog volt, amely e rendkívül nyomasztó hét folyamán történt vele. - Honnan tudhatnám, hogy mi folyik a… varázslói közösségben? – csattant fel ezúttal a miniszterelnök. – Nekem is van egy országom, amelyet irányítanom kell, és éppen elég problémám van anélkül is, hogy… - Ugyanazok a problémáink – szakította félbe Caramel. – A Brockdale-híd nem magától omlott össze. Az a másik sem egy igazi hurrikán volt. A gyilkosságokat sem muglik követték el. És Herbert Chorley családja pedig nagyobb biztonságban lenne nélküle. Jelenleg éppen azon intézkedünk, hogy a Szent Mungo Kórházba helyezzék át. Ez minden bizonnyal ma este megtörténik. - Mit mond…? Attól tartok, én… Micsoda?? – dühöngött a miniszterelnök. Caramel vett egy mély lélegzetet, és azt mondta: - Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr, de azt kell mondanom, hogy visszatért. Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért. - Visszatért? Ezt hogy érti… úgy hogy él? Vagyis… A miniszterelnök kutatott az emlékei között a három évvel azelőtti szörnyű beszélgetés részletei után, melynek alkalmával Caramel mesélt neki a varázslóról, akitől mindenki félt, a varázslóról, aki ezernyi szörnyű bűntettet követett el rejtélyes eltűnése előtt, amely tizenöt évvel ezelőtt történt. - Igen, él – mondta Caramel. – Ez… nem is tudom… Él egy ember, hogyha nem lehet megölni? Én se értem igazán, Dumbledore pedig nem tudja érthetően elmagyarázni… de akárhogy is, most már biztosan van teste, jár-kel, beszél és öl, szóval feltételezem beszélgetésünk céljai érdekében, hogy igen, életben van. A miniszterelnök nem tudta hogy mit mondjon erre, de szokása szerint szeretett volna jól értesültnek tűnni minden témával kapcsolatban, ezért keresni kezdett gondolatai közt valami részlet után, amelyre emlékezni tudott az előző beszélgetéseikből. - Serious Black… ő is vele van? - Black? Black? – kérdezte Caramel idegesen, gyorsan forgatva kalapját ujjai között. – Úgy érti, Sirius Balck? Merlin szent szakálla… nem. Black halott. Úgy tűnik, hogy… hmm, szóval tévedtünk Black ügyében. Végül is, ő ártatlan volt. És nem volt szövetségben Tudjakivel. Úgy értem, - tette hozzá védekezően, még gyorsabban pörgetve kalapját – minden bizonyíték azt mutatta… több mint tizenöt szemtanúnk volt… de mindenesetre azt mondom, Black halott. Tulajdonképpen meggyilkolták. A Mágiaügyi Minisztérium épületében. Igazából majd nyomozást indítunk az ügyben… Őszinte csodálatára, a miniszterelnök ezen a ponton egy röpke pillanatra szánalmat érzett Caramel iránt. Ez azonban, szinte azonnal elszállt, és helyette önelégültség töltötte el arra a gondolatra, hogy bár néha nem teljesíti hiánytalanul kötelességeit, mégsem történt egyetlen gyilkosság sem a minisztériumban, mialatt ő volt kormányon. Legalábbis még nem… Míg a miniszterelnök észrevétlenül megérintette asztalát, Caramel folytatta: - De Blacknek már vége. A lényeg az, hogy háború van, Miniszterelnök úr, és muszáj néhány lépést megtennünk. - Háború van? – ismételte idegesen a miniszterelnök. Nem gondolja, hogy ez egy kissé túlzás? - Tudjakihez már csatlakoztak követői, akik januárban szöktek ki Azkabanból – mondta Caramel, egyre gyorsabban beszélve, és olyan gyorsan forgatta kalapját, hogy az már csak egy elmosódott zöld foltnak tűnt kezében. – Mióta kiszabadultak, mást se csinálnak, csak pusztítanak,  kiengedik bosszújukat. A Brockdale-hidat… ezt is ő tette, Miniszterelnök úr, azzal fenyegetőzött, hogy megöl egy rakás muglit, ha csak nem állok félre, és… - Te jó ég, szóval a maga hibája, hogy azok az emberek meghaltak, és közben engem meg a korrózióról, a rozsdás vasszerkezetről, meg mit tudom én, mikről kérdezgetnek! – dühöngött a miniszterelnök. - Az én hibám! – emelte fel a hangját Caramel. – Miért, maga talán beadta volna a derekát egy ilyen zsarolásnak? - Talán nem – mondta a miniszterelnök, majd felállt, és elkezdett a szobában járkálni. – De én megtettem volna minden lépést annak érdekében, hogy a zsarolót elkapjuk, mielőtt ekkora kegyetlenséget követne el! - Miért, mit gondol, én talán nem követtem el minden lépést? – kérdezte hevesen Caramel. – Minden aurorunk őt kereste, és keresi most is, és megpróbálják kézre keríteni a követőit is, de úgy tűnik, hogy minden idők legnagyobb feketemágusáról van szó, egy olyan varázslóról, aki már majdnem három évtizede folyton kicsúszik a kezünk közül! - Felteszem, azt állítja, hogy ő okozta a hurrikánt is a nyugati országrészben – mondta a miniszterelnök, közben minden lépés után egyre idegesebb lett. Dühítő érzés volt, hogy most megtudta végre, mik okozták ezeket a szörnyű katasztrófákat, és mindezt nem tárhatja nyilvánosság elé. Talán ez még rosszabb volt, mintha a kormány hibájából történtek volna. - Az nem hurrikán volt – mondta Caramel szánalmasan. - Már elnézést! – kiáltotta a miniszterelnök, nagy lendülettel lépkedve a szobában. – Gyökerestől kitépett fák, leszakadt háztetők, elgörbült villanyoszlopok, szörnyű sebesülések… - Ez a halálfalók műve – mondta Caramel. – Tudjaki követői. És… gyanítjuk, hogy óriások is részt vettek a pusztításban. A miniszterelnök hirtelen megállt, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. - Mik vettek részt…? Caramel elfintorodott. – Óriásokat is bevetett a legutóbb, amikor nagy hatást akart kelteni. – mondta. – A Félrevezető Iroda (?) éjjel-nappal dolgozik, csapatokat küldtünk ki, hogy módosítsák minden mugli emlékezetét, akik látták, hogy valójában mi történt. Ezenkívül még a Varázslény Felügyeleti Osztály embereit is mozgósítottuk, de egyszerűen nem találjuk az óriásokat… ez katasztrófa. - Na ne mondja! – tombolt a miniszterelnök. - Nem tagadom, a hangulat nem valami fényes mostanában a Minisztériumban – mondta Caramel. – Először ez, aztán még Amelia Bones-t is elvesztjük… - Kit vesztettek el? - Amelia Bones-t. A Varázsjog Alkalmazási Főosztály (?) igazgatóját. Úgy gondoljuk, hogy talán Tudjaki személyesen ölte meg őt, mert nagyon tehetséges boszorkány volt, és ezt bizonyítja az is, hogy hősiesen megküzdött Tudjakivel. Caramel megköszörülte a torkát, és úgy tűnt, erőt vett magán, és abbahagyta kalapja pörgetését. - De hát ez a gyilkosság benne volt az újságokban – mondta a miniszterelnök, és egy pillanatra még a haragját is elfeledte. – A mi újságainkban. Amelia Bones… csak annyit írtak, hogy egy középkorú nő volt, egyedül élt. Elég… ronda gyilkosság volt, igaz? Jó nagy hírverést csináltak belőle. A rendőrség is zavarodott, amint látja. Caramel sóhajtott. – Nos, természetes hogy zavarodottak. A nőt egy ajtón keresztül ölték meg, ami belülről zárva volt, nem igaz? Mi viszont pontosan tudjuk hogy ki követte el, na nem mintha ez bármivel is segítené a kézre kerítését. Aztán ott van még Emmeline Vance is, talán erről nem is hallott… - De, de, hallottam róla – mondta a miniszterelnök. – Tulajdonképpen épp itt a sarkon történt az eset. Az újságíróknak jó napjuk volt… „a jogrend csődje a miniszterelnök udvarában…” - És mintha még ez sem lenne elég, – mondta Caramel, szinte oda se figyelve a miniszterelnökre – még néhány dementor is mászkál az utcákon, minden irányból támadják az embereket… Valamikor régen, egy boldogabb időben ez a mondat még értelmetlen lett volna a miniszterelnök számára, de most már többet tudott. - Azt hittem, a dementorok az Azkabani foglyok őrei – mondta óvatosan. - Azok is voltak! – mondta fáradtan Caramel. – De már nem azok. Cserbenhagytak minket, és átálltak Tudjaki oldalára. Nem mondom, hogy ez nem volt egy nagy csapás… - De hát… - mondta a miniszterelnök, hangjában egy éledező rémülettel – nem azt mondta nekem, hogy ezek olyan lények, melyek kiszívják a reményt és boldogságot az emberből? - De igen. És egyre többen vannak. Ez okozza ezt a ködöt. A miniszterelnök lehuppant a legközelebbi székre. A gondolattól, hogy láthatatlan lények mászkálnak a városokban és az ország egész területén, kétségbeesést, és reménytelenséget okozva, csaknem elájult. - Figyeljen ide, Caramel! Tennie kell valamit! Ez a maga felelőssége, mint Mágiaügyi Miniszteré! - Kedves Miniszterelnök úr, csak nem gondolja komolyan, hogy mindezek után még mindig én vagyok a Mágiaügyi Miniszter! Három nappal ezelőtt kirúgtak! Az egész varázslói közösség két héten keresztül a lemondásomért kiáltott. Még sosem hallottam tőlük ilyen egységes véleményt azalatt,  amíg én voltam a Miniszter! – mondta Caramel, és bátorkodott megkísérelni egy mosolyt. A miniszterelnök egy pillanatig szóhoz se tudott jutni. Felháborodása ellenére – amiért ilyen helyzetbe hozta – még mindig együtt érzett ezzel az emberrel. - Nagyon sajnálom – mondta végül. – Van valami, amit tehetnék önért? - Ez nagyon kedves magától, Miniszterelnök úr, de semmit sem tehet. Azért küldtek ide ma este, hogy elmondjam magának a jelen eseményeket, és bemutassam az utódomat. Azt gondoltam, talán már itt is lesz mostanra, de természetesen rengeteg dolga van, mivel annyi minden történik mostanság. – Caramel hátranézett az ezüst parókás, csúf kisember portréjára, aki éppen egy penna végével piszkálta a fülét. Mikor észrevette, hogy Caramel őt nézi, azt mondta: - Pillanatokon belül itt lesz, éppen egy levelet ír Dumbledore-nak. - Sok szerencsét neki – mondta Caramel, most először keserű hangon. – Az elmúlt két hétben én naponta két levelet küldtem Dumbledore-nak, de ő meg sem mozdult. Ha legalább megpróbálta volna rábeszélni a fiút, talán még mindig én lennék a… Na mindegy, Scrimgeour talán több sikerrel jár majd. Caramel bosszús hallgatásba merült, de a csendet szinte azonnal megszakította a portré, amely hirtelen éles, hivatalos hangon kezdett beszélni. - A muglik miniszterelnökének: találkoznunk kell. Sürgős. Kérem, azonnal válaszoljon. Rufus Scrimgeour, Mágiaügyi Miniszter. - Igen, rendben – mondta háborogva a miniszterelnök, és alig hátrált meg, mikor a kandallóban égő tűz zölddé változott, és a felcsapó lángok közt egy másik, pörgő varázsló jelent meg, és pillanatokkal később az antik szőnyegre dobta a férfit. Caramel felállt, és egy pillanatnyi habozás után a miniszterelnök ugyanezt tette, és figyelte, ahogy az újonnan érkezett vendég kiegyenesedik, leporolja hosszú fekete talárját, majd körülnéz. A miniszterelnök első, ostoba gondolata az volt, hogy Rufus Scrimgeour úgy néz ki, mint egy vén oroszlán. Sárgásbarna, sörényszerű hajába, és bozontos szemöldökébe ősz szálak vegyültek. Drótkeretes szemüvege mögött éles, sárgás szemek ültek, tisztelet parancsoló kinézete volt, habár enyhén bicegve járt. Bölcsesség és erő sugárzott belőle, és a miniszterelnök egyből megértette, hogy a varázslói közösség miért részesítette előnyben ezt az embert Caramellel szemben ezekben a sötét időkben. - Üdvözlöm – köszöntötte udvariasan a miniszterelnök, felé nyújtva a kezét. Scrimgeour kezet rázott vele, körülnézett a szobában, majd egy pálcát húzott elő talárja alól. - Caramel elmesélt önnek mindent? – kérdezte, miközben odalépett az ajtóhoz, és megérintette pálcájával a kulcslyukat. A miniszterelnök hallotta, amint kattan a zár. - Öhm, igen – mondta. – De ha nem bánja, jobban szeretném, ha nyitva maradna az ajtó. - Én pedig jobban szeretném, ha senki sem zavarna – mondta Scrimgeour – és senki sem figyelne – tette hozzá, és pálcáját az ablakra szegezte, mire a függönyök maguktól elhúzódtak. - Rendben, nos én egy elfoglalt ember vagyok, szóval térjünk egyből a tárgyra. Először is, az ön biztonságáról kell beszélnünk. A miniszterelnök kihúzta magát, és azt mondta: - Nagyon köszönöm, de én így is elégedett vagyok a magam biztonságával… - De mi nem – vágott közbe Scrimgeour. – Elég rossz kilátások várnak a muglikra, hogyha a miniszterelnökük az Imperius átok hatása alá kerül. Az új titkárja, aki itt kint van… - Nem fogok megszabadulni Kingsley Shacklebolt-tól, ha erre céloz! – mondta indulatosan a miniszterelnök. – Nagyon is tevékeny ember, kétszer annyi munkát végez, mint a többi… - Ez azért van, mert ő egy varázsló – mondta Scrimgeour, mindenféle hunyorgás vagy mosoly nélkül. – Egy magasan képzett auror, akit a maga védelmével bíztunk meg. - Na álljunk csak meg! Maga nem hozhatja csak úgy az embereit az én irodámba, én döntöm el, hogy ki dolgozzon nekem! - Azt hittem, elégedett Schacklebolttal – mondta hűvösen Scrimgeour. - Igen, az vagyok… vagyishogy… az voltam… - Hát akkor nincs semmi probléma, igaz? – mondta Scrimgeour. - Én… nos igen, hogyha Shacklebolt munkája továbbra is… tökéletes lesz – mondta a miniszterelnök, de Scrimgeour úgy tűnt, oda se figyel. - Most akkor beszéljünk Herbert Chorley-ról, a miniszteréről – folytatta. – Arról, aki egy kacsa utánzásával szórakoztatta az embereket. - Mi van vele? – kérdezte a miniszterelnök. - Világos, hogy egy rosszul végrehajtott Imperius átok hatása alá került – folytatta Scrimgeour. – Ez az átok teljesen kikészítette az agyát, de még mindig veszélyes lehet. - De hát nem csinál mást, csak hápog! – mondta bátortalanul a miniszterelnök. – Egy kis pihenés biztos jót tesz neki… Talán kicsit sokat ivott… - Pillanatnyilag egy csapatnyi gyógyító vizsgálja a Szent Mungo Kórházban. Eddig hármat próbált közülük megfojtani – mondta Scrimgeour. Szerintem legjobb lesz, ha egy ideig nem engedjük vissza a mugli közösségbe. - De… rendbe fog jönni, igaz? – kérdezte aggódva a miniszterelnök. Scrimgeour csak vállat vont, és már indult is vissza a kandalló felé. - Nos, csak ennyit akartam mondani. Majd értesítem a fejleményekről, Miniszterelnök úr… vagy, mivel valószínűleg túl elfoglalt leszek, hogy személyesen eljöjjek, ez esetben Caramelt fogom önhöz küldeni. Ő hozzájárult, hogy meghagyjuk tanácsadói állásban. Caramel megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki – így olyan arcot vágott, mintha fájna a foga. Scrimgeour már a zsebében kotorászott a rejtélyes por után, amelytől zöldre változnak a lángok. A miniszterelnök egy pillanatig reménytelenül bámulta a két embert, majd egyszer csak kibuktak belőle a szavak, melyeket eddig elfojtott magában. - De hát… az isten szerelmére, maguk varázslók! Maguk tudnak varázsolni, tegyenek valami! Scrimgeour lassan megfordult, és hitetlenkedő pillantást váltott Caramellel, akinek most tényleg sikerült elmosolyodnia, és barátságosan azt mondta: - A gond csak az, Miniszterelnök úr, hogy a másik oldal is tud varázsolni. Azzal a két varázsló belépett egymás után a fényes zöld lángok közé, és köddé vált.